Mielőtt elértük volna a kiállítótermek paradicsomát Hermanus-t, , valami fura sugallat arra vett rá, hogy még egy megállót iktassunk be.
Stanford.
Térképen jelentéktelennek tűnik, de végig sétálva a szinte egyetlen utcáján már inkább Hermanus előszobájának éreztem .
Ragyogó napsütés, fehér és pastell színű korabeli épületek nyitott portái hívogatnak. Kávéházak és lakberendezési üzletek csalogatják pénzköltésre az itt nézgelődőket.
Néhányba bementünk majd mintha madzagon húznának minket közeledtünk az utca legelején levő épülethez. Már messziről láttam, hogy ismét egy kiállító terem, de még ezt az egyet....gondoltam, ez még belefér :)
Beléptünk, tekintetem végig siklott a falakon és megakadt egy képen, aztán egy másikon és a harmadiknál láttam, hogy egy kéz alkotta azokat.
Már a nevébe is beleszerettem.
Danté Ruben.
Hát nem gyönyörű?
Amilyen szerencsénk szokott lenni vele is találkoztunk. Nem hazudtolta meg a nevét, szép, dinamikus, életrevaló , igazi star !
A férje otthagyta a munkahelyét miatta, mert nagyon beindult az üzlet, a festés és az eladás nem ment együtt. Miután felfedtük , hogy valójában nem vagyunk vevők, csak az afrikai kortárs művészetről írok, nagyon kedvesen eldiskuráltak velünk. Közben vevők jöttek, mentek .
Szülői hozadék a festésre a tehetség , az apja építésztehetséggel megáldott bányamanager volt.
Dante sok portrét fest, modelljei inkább szines nők, szivecske formáju arcocskával, karakteresek .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése